Mai első helyezett: az önkormányzatok.
A falumbéli, amelyik kiállította az ideiglenes lakcímkártyát, megnyugtatott, hogy sokára fog megjönni a végleges, majd harmadik hónapja nem tud szólni, hogy megjött és náluk parkol. (Azóta kaptam tőlük más témában legalább négy levelet, és akkora faluban lakom, hogy a Méltóságos Hivatal egy családi házban székel. Egy földszintesben, ahol Aranka nyugodtan átkiabálhat Julikának a másik szobába, hogy "tegyél már be még egy cetlit abba a borítékba".)
Meg a városi ügyfélszolgálat, amelyik nem fogadja el az ideiglenes lakcímkártyát, majd személyi szám alapján kinézi a "rencerből", hogy van nekem végleges, megmondja a kártya számát, de arra a kérdésre, hogy akkor mi a baj, azt válaszolja, hogy igazolnom kell, hogy van lakcímem. Kártyával. Mindezt mellesleg a (lakcímet nyomokban sem tartalmazó) jogosítványom meghosszabbításához.
* A lista hosszú, az élbolyban a tolongás nagy.
Az előző bejegyzésenek természetesen semmi köze semmiféle utazáshoz. Ez itt pusztán egy immár senki által nem látogatott fekete lyuk, amibe bele lehetett sikoltani.
A hisztis pasiktól ments meg, Uram, minket!
Bocsánat, megint nagyon eltemetett a munka.
Melegít: bejegyzés Rembrandt hamisított márványkandallójáról és egyéb sötét ügyeiről.
A ma élő emberiség homogén voltát voltát bizonyító tudományágak sorában méltatlanul alulreprezentált a nyelvészet. Holott, ha jobban belegondolunk, a puszta tény, hogy bármilyen nyelven vakon felismerjük például a gügyögést, sziklaszilárd bizonyítéka annak, hogy egy vérből valók vagyunk mindannyian.*
Ugyanez mellesleg újabb szög az intelligens tervezés koporsójába, mert az nem létezik, hogy hallással és ízléssel rendelkező Legfelsőbb Lény ilyesmit direkt akart volna.
Ehhez hasonlóan a mitokondriális Évától örökölhettük a nőies csipogás késztetését is, dacára annak, hogy a Föld nőnemű lakosságának megfigyeléseim szerint a nagyobbik része alt. Míg azonban egy filigrán, kimonós-papucsos japán gésa szájából szinte természetesnek hat, a holland nyelvhez feltűnő módon nem illeszkedik a csivitelés. És itt nem csak az szálkás izomzatú egykilencvenes holland hölgyek lenyűgöző megjelenésére gondolok, hanem a nyelv jellegzetes horkantó és hörgő hangjaira is.
Akár a komptársaság címere is lehetne: zöld mezőben átkelőhajón álló favágó alkatú hölgy a combjai között sörösló méretű biciklit egyensúlyozva, egyik kezével a haját tekergetve kacéran fuldokolva mobiltelefonjába csipog.
* Én például rettentően figyelek rá, hogy gyerekekhez mindig normálisan szóljak. Aztán egyszer valaki rácsodálkozott, hogy "jé, te a macskáknak gügyögsz". Összeomlottam.
Mindenki tudja, hogy a hollandok takarékosak. Ez precízebben úgy árnyalható, hogy a skótok viccei a hollandokról szólnak.
Az angolban a "go dutch" kifejezés azt jelenti, hogy úgy visszük étterembe szívünk hölgyét, hogy a végén külön-külön kérünk számlát. De ha már az angolszász nyelvi szemétkedésnél tartunk: a "dutch courage" jelentése "félelmetes feladathoz tömény szeszből erőt meríteni".
A nemzeti karakternek ez a valóban létező oldala nagyon klassz és nagyon szórakoztató dolgokat is eredményez.
Nagyon szeretem például a kringloop nevű intézmények ötletét. Ez a lomtalanítás, a rehabilitáció, az újrahasznosítás, a jótékonyság és a kalandvágy buja nászából született fura boltokat jelenti.
A dolog úgy működik, hogy te, az állampolgár beviszed a kihízottmegunt ruhát, hiányos étkészletet, lecserélt bútort, hirtelen felindulásból vásárolt konyhaeszközt, anyóstól kapott porcelánkutyát... vagyis mindazokat a dolgokat, amelyek épek, működnek, de nincs rájuk szükséged. Ott hagyod az üzletben ingyen, tudva, hogy másnak hasznára lesznek.
A bolt alkalmazottai beárazzák ezeket, jellemzően tíz centtől két eurórig a kisebb tárgyakat, kettő-nyolc euróig a ruhát-cipőt, tíz-húsz euróig a bútorokat.
Aztán jönnek a vásárlók: az idegen városba költöző kollégisták, a foglalt házba beköltöző hippik, a szegény afrikai bevándorlók, meg mindenki, aki érdekes vagy régi tárgyakra vadászik.
A bevételt részben a helyiségbérletre fordítják (a kringloop üzletek általában iparterületen, külvárosban, szóval olcsó bérű helyeken üzemelnek), részben pedig az ott dolgozó alkalmazottak bérére.
Az alkalmazottak gyógyult drogosok, börtönből szabadult rabok, szóval olyan emberek, akik éppen a társadalomba próbálnak visszailleszkedni. Ilyen boltban dolgozni valódi munka, nem mondvacsinált árokásós, majd betemetős közmunka. És nem segély. Ki kell találni az árakat, fel kell tölteni a polcokat, kommunikálni kell a vevőkkel, kezelni a pénztárgépet, vezetni a könyvelést, szelektíven gyűjteni és kikukázni az eladhatatlannak bizonyuló maradékot.
Igazi win-win megoldás, szerintem meg kéne honosítani otthon is.
Ez szerintem zseniális. Amin viszont remekül szórakozom, az a bolhapiacok iránti lángoló össznépi lelkesedés.
Amszterdamban a Waterloopleinnél (belváros széle, metróállomás) van egy állandó piac, ami a mi Ecserinkre hasonlít. Ott mostanra főleg állandó árusok vannak, de azért ki-kijönnek magánemberek is. Ez főleg a turisták helye. Aztán ott van a Noordermarkt nevű piac, ahol azt hiszem, minden nap van valami, de bolhapiac csak hétfőnként. Ide járnak a hardcore rajongók. Emellett vannak alkalmi vásárok is, Amszterdam északi részén például egy régi gyártelepen rendeznek havonta egyszer nagy felfordulást.
Ja, és ott van a királynő születésnapja. Ez jellegzetesen holland módon ünneplik: ezen a napon adómentesen lehet kereskedni, úgyhogy mindenki kirakodik a saját háza/garázsa elé és megy az össznépi bizniszelés.
Itt, ha használt dolgokat vásárolsz, senki sem szól meg. Ez a világ legtermészetesebb dolga. Egyszerűen mindenki jár bolhapiacra. Az amszterdami úrinő fekete kiskosztümben, 12 centis lakk tűsarkúban, platinaszőkén, gyémánt ékszerekkel és rozsdamentes(!) vadonatúj(!) biciklivel (erről lehet tudni, hogy valóban a felső tízezerbe tartozik) ugyanúgy ott guggol a ponyvára kiszórt ruhaneműk között, mint a nagyfenekű, turbános afrikai asszony, és vadászik. És felpróbálja az előtúrt flitteres estélyit a kiskosztümre. És meg is veszi, ha tetszik neki. Láthatóan olthatatlan szenvedély fűt mindenkit a többiek tárgyainak megszerzésére és használatára.
Utána pedig beülsz a csatornaparti kávézóba, és jót mulatsz azon, hogy nincs két egyforma csészealj és villa. Az almáspite pazar, a kávé finom, a szemközti standnál pedig valaki épp most vesz meg egy viráglapító prést igazán jutányos áron.
Hollandiában közlekedni több, mint érdekes. Nem csak azért, mert az autók megadják a bicikliseknek az elsőbbséget (bizony, még akkor is, ha nincs), hanem mert mindenféle furcsákkal találkozol. Földön, vízen, levegőben.
Koncentráljunk egyelőre a talajra.
Amszterdam jóval kisebb város, mint Budapest, ráadásul születésénél fogva lapos. Az isten is arra teremtette, hogy biciklizzenek rajta. Sajnos az az évente nyolcvanhárom centi eső, ami itt esik (összehasonlításul: Londonban hatvannégy meg egy kevés hó) ezt nem teszi minden nap feneketlen élvezetté.
Ha már itt tartunk, a Hollandiában élést annyira kevés dolog teszi alapértelmezésben feneketlen gyönyörré, hogy az ország paradox módon épp ettől jó: muszáj itt mindenfélét kitalálni, hogy a lakosok ne kössék fel magukat testületileg. Ezzel - azt hiszem - szép ívben levezettük a sárból a könnyű drogok legalizálását is, úgyhogy haladhatunk tovább.
Az egyik első dolog, ami az idegennek szemet szúr, az egészen epikus mértékben rozsdás biciklik. A hollandok nehezen dobnak ki bármit, ráadásul az amszterdami bicikliket úgy tervezik, hogy sokat kibírjanak. Ez a kombináció azt eredményezi, hogy valószínűleg kimutatható arányban futnak az utakon 1930 és 1950 között gyártott kerékpárok; na ezt szorozd be évi nyolcvanhárom centi esővel. Egy nagyon rozsdás bicikliben sok kárt már úgysem lehet tenni, viszont az egyediségre muszáj gyúrni, hogy totál beállva is megtaláld a parkolóban.
Ez itt a Centraal Station többszintes parkolójának egy kis része
Szóval lazán megcsinálják, hogy lefújják az egész biciklit világító rózsaszínre, beleértve a gumikat, az ülést a kormányt és a láncot is. Aztán ez az egész újra elkezd rozsdásodni és hiss-huss elszalad fölötte tíz év.
Nem, nem tudod elképzelni.
De mivel ez nem számít kirívónak, nem ezt akarom megmutatni.
Az egyik jellegzetes furcsaság a mopedautók.

Ezek az icipici valamik (a boldogult emlékű kispolszki, amin vezetni tanultam, nagyjából duplaekkora volt) rendszám nélkül üzemeltethetők, nem kell hozzájuk jogosítvány és mindenütt járhatnak, ahol a biciklik. Ez annyira így van, hogy a lefotózott példány éppen a kompon áll a gyalogosok és a biciklisek között. Kábé mintha buszra szállna. Az elméleti végsebessége 45 km/h, és a legdrágább fajtája rokiautó: A hátsó ajtónál van egy lehajtható hidraulikus emelő, amivel a tolókocsis bárhol be tud szállni. Előregurul harminc centit, rögzíti magát és a tolókocsiból vezet. Kiterjedt rokitapasztalataim alapján kb. a kitalálható legjobb rendszer. Motorizált esőkabát.
Aztán ott van a számtalan teherhordó bringa. A háromkerekű, a négykerekű; a gyerekhordó, a teherszállító, a riksa.

Ez itt egy háromkerekű riksa, hátul két üléssel
Ez meg négykerekű, gyalogosvédelmi biztonsági lökhárítóval
Meg az egész elborult dolgok, mint például ezek az izék:

De azt hiszem, sikerült olyat lőnöm, ami még az ittenieknek is szemet szúrt.

Az ifjú dizájner hegesztett magának egy Mad Max-stílusú patkánybringát. Mivel a kormányt hasra hajolva, széltében kinyújtott karral kell fogni, miközben lábbal előre pedálozik (már ha nem akad fel a csőrrel a kiálló utcaköveken), közlekedésre tökéletesen alkalmatlan, nyújtógyakorlatnak ellenben remek. Viszont az első kerékbe csapágyazott, ezért megállás után még hosszan pörgő rozsdás fűrészlap engem azonnal meghódított.
Azt hiszem, a holland konyhaművészet egy gyarmatosítással ezelőtt - hm, hogy is lehetne ezt ügyesen mondani - nem volt vibrálóan érdekes. Sokat elárul, hogy a város rengeteg étterme közül még nem sikerült olyanba botlanom, amely azzal csábítaná a vendégeket, hogy hagyományos holland ételeket kínál. Olasz, indonéz, japán, arab, mexikói, mindenféle fúziós konyha hirdeti magát, de az ősholland kajákat ne ott keresd. Ha erre vágysz, fordítsd a figyelemedet a bódék felé.
Az idegen kötelező gyakorlatok mellett minden népesebb helyen lesz pár halas és sültkrumplis. Ezekben megbízhatsz, a sültkrumpli világszám és a mindenféle hagymás meg szószos pácolt heringfalatkát is kár lenne kihagyni. Inkább télen van a szezonja a különféle szirupokkal összeragasztott és utósütött nehéz ostyáknak, illetve a poffertjének.
Ez utóbbi pénzérményi, vastag palacsintakorongocskákat jelent, amelyek búza- és hajdinalisztből, tojásból, tejből és élesztőből készülnek. Ezt egy olyan palacsintasütőben sütik, amelyikben külön kis mélyedések vannak a korongok számára. A végeredmény valahogy így néz ki:

A képen látható másik szereplő az üvegben tartózkodó stroop. Ez a melasz; a cukorrépa és a kristálycukor közötti hiányzó evolúciós láncszem. A méznél épp csak egy kicsit hígabb, sötétbarna, édes cucc, ezen kívül túl sok íze nincs. Egy igazi holland frissen-forrón, vajjal, porcukorral és strooppal eszi a poffertjét. Ne áruljátok el senkinek, hogy én a fénykép kedvéért megvettem a zacskós-mikrózósat a boltban, mert a helyi ismerőseim soha többé nem állnak velem szóba.
A hollandoknak van nagy palacsintájuk is, az a pannekoek. Ez itt inkább sós kaja, mégpedig durva főétel, mert a vastag tésztába mindenfélét belesütnek. Egy jóbarátom direkt nekem sütött sajtosat és baconöset, és megmutatta, hogy az utóbbit szintén strooppal eszi az ember.
Nos, a szalonnás-melaszos palacsinta igen sajátos élmény.
Múlt csütörtökön reggel leültem, magam elé vettem a gépemet és kinyitottam. Erre döccent egyet és a zsanér kimozdult a helyéről, így:

Szegényt nem lehetett rendesen lecsukni. Megsirattam, csináltam egy teljes rendszermentést, kinyitottam a böngészőben az Apple hibára vonatkozó weboldalát és ezzel felszerelkezve besétáltam az amszterdami Apple-szervizbe.
Ott az ügyfélszolgálatos munkatárs gondosan körbenézte a gépet, hogy nincs-e rajta valamilyen külsérelmi nyom, és miután megállapította, hogy nincs, bevette javításra.
A javítás megkezdéséről még aznap értesítést kaptam e-mailben. Ez volt csütörtökön. Megoldottam a kölcsöngépen dolgozást és vártam.
Hétfőn kaptam egy újabb e-mailt, amit a szorgalmas Google Translate nagyjából lefordított nekem. Ez valami olyasmit tartalmazott, hogy a gépet külső behatás érte, például víz került bele(WTF?!). Villogó kérdőjellel a homlokomon bebicikliztem a szervizbe, ezúttal egy bennszülött holland baráttal is felszerelkezve.
Az ügyfélszolgálatos közölte velem, hogy a gépet bevizsgálták és nem javítják garanciában, mert a hibát külső behatás okozta. 79 euró a bevizsgálás, és ha kérem a javítást, akkor az 600 euró lesz.
Az ajánlatra keserű gúnykacajt hallattam (600 euró durván kívül esik a lehetőségeim határán) és közöltem, hogy a gépet nem érte külső behatás, hacsak a fedél felemelése nem minősül annak. A bácsi közölte, hogy szerinte érte. A tárgyalások ezen a ponton megrekedtek, mivel kizárólag az én állításom feszült szembe az övével, miközben a gép sebesülten, túszul ejtve feküdt a polcon a háta mögött.
Rövid "nem-de-nem-de-nem..." jellegű vita után beláttam, hogy az adott helyzetben az érdekérvényesítő képességem korlátozott és fogcsikorgatva kifizettem a 79 eurót* olyasmiket morogva az orrom alatt, hogy "kerüljenek a te genitális nyálkahártyáid közvetlen kapcsolatba magas illóolaj-tartalmú tulipánhagymákkal, egyidejűleg pedig akadjanak főkötős fríz menyecskék a küllőid közé, midőn fapapucsban biciklizel hegynek fölfelé", majd a helyzetet újra átgondolva még hozzátettem, hogy "esőben".
A visszakapott gépen ugyanaz a böngészőoldal ment, amellyel beadtam, tehát a "bevizsgálás" során nem hogy holmi csavarok kicsavarására nem került sor, de ez az ötlet olyan komolysággal még csak fel sem merült, hogy a gépet kikapcsolták volna.
Ügyes.
* Az már csak hab a tortán, hogy készpénzt és bankkártyát nem fogadtak el, kizárólag valami fura holland vásárlókártyával lehetett fizetni - nem tudom, mi történik, ha nincs velem a cimbora.
Hogy az egyhetes özönvíz-szerű esőhöz (joozsef nevű kedves kommentelőnknek ajánlva) több hétnyi munka társul, az még nem ok arra, hogy a krónikás nyomtalanul eltűnjön.
Az ízületi bántalmakkal (zsanér) szervizbe került noteszgép már jobb magyarázat.
De azért a lustaság hatalmát soha ne becsüljük le!
Hollandia valahogy úgy épülhetett, mint a Gyalog galoppban a vár.
"Amikor nekikezdtem, mindenütt csak mocsár volt. Mondta is a többi király: a bolond épít ide várat. Én mégis felépítettem, hogy megmutassam nekik. De elnyelte a mocsár. Tehát építettem újat. Az is elsüllyedt. Építettem egy harmadikat, az leégett, összedőlt, aztán süllyedt el. De a negyedik, az megmaradt. Ez az, ami majd a tiéd lesz, fiam."
A sár a holland ősmatéria, a sámánisztikus gyökér. A sár - így vagy úgy - benne van mindenben, ami holland.
A tégla (kiégetett sár), a fapapucs (ne merüljünk el a sárban), a tulipán (hmm, az a finom nedves termőföld), a szélmalmok (akkor is kiszárítjuk ezt a mezőt), a dél-afrikai gyarmatosítás (nekem mindegy, csak sarat ne lássak már végre) mind-mind benne fogant.
A végtelen változatosságú holland tájban kanyargó csatornák nem odavezetik a vizet valamihez, hanem el, egyenesen a mitikus máshovába.
Vagy ezer év telt el itt úgy, hogy "építünk egy földkupacot, amire fel lehet mászni, ha nagyon sok eső esik". Erre a holland nyelvben külön szó van: terp.
Idővel a kupacok megnőttek, a falvak felköltöztek rájuk. Később a dombokat földhányásokkal kötötték össze, hogy száraz lábbal el lehessen jutni a szomszéd faluba. Ezek lettek a gátak ősei. Az összefüggő holland gátrendszer első kezdeményei 1200 körül jelentek meg. A lakosok ezután - belegondolva, hogy a gumicsizma feltalálására még hatszázötven évet kell várniuk - nagyot sóhajtva nekiláttak kimeregetni a körbezárt területeket. Annak a zseninek, aki először szerelte a csöbröket szélmalomra, nem őrizte meg a nevét a történelem, valószínűleg nem élte ehhez elég sokkal túl a hálás falusiak sörben kifejezett bőkezűségét.
Innen fogva a fejlődés felgyorsult. Az első szélmalmot követték a sorba kapcsolt malmok,

Forrás: http://www.let.rug.nl/polders/boekje/types.htm
ezeket a gigászi, akár négyméteres mélységet egylépésben áthidalni képes archimedesi csigás megoldások. Már majdnem úgy tűnt, hogy Hollandia kint van a vízből*, mikor a 18. század elején újabb csapás sújtotta a népet.
Joggal merül fel ugyanis a kérdés, hogy miből épültek a gátak egy olyan országban, amelyben gyakorlatilag egyáltalán nincs kő. A válasz logikus: sárból.
A legelső terpek és gátak annyira csak földből voltak, hogy később beszántották őket a termékeny humusz miatt. Ezek fenntartása igencsak munkaigényes volt, a parasztok építettek, a víz bontott.
A következő fejlődési szakaszban a földből emelt tengerparti gátak tetejére-oldalára rengeteg hínárt halmoztak. Ebből a préselődés és a bomlás hatására rendkívül ellenálló, jó hullámtűrésű és jól szigetelő réteg keletkezett, amihez sokáig nem kellett hozzányúlni.
Igen ám, de ez a fajta hínár nem volt mindenütt hozzáférhető. Ott facölöpöket vertek le és ezek "száraz" oldalát támasztották meg minél több földdel. Ezt kezdte jó étvággyal fogyasztani a déli tengerekről behurcolt hajóféreg, 1730-ban komoly pánikot okozva.
Ez súlyos pénzügyi csapás volt: Hollandia kénytelen volt rengeteg követ importálni. Képzeljük el ezzel szemben a norvégok arcát, amikor megjelenik az első furcsa beszédű idegen és pénzt ajánl a kövekért.
Ekkor alakult ki a gátak mai szerkezete. A gát keresztmetszetének legnagyobb része sóder, amelyet egy viszonylag vékony réteg agyag tesz vízhatlanná. Ezt gondosan megmunkált bazaltlapok rögzítik, illetve mostanában aszfaltot is használnak. Ha a gát előtt nem sekély ártér van, hanem közvetlenül a tenger, akkor egy sávban sziklatömbök csillapítják a hullámverést.
Minden gát teteje út, legalább bicikli- és gyalogút. Minél többen járnak rajta, annál hamarabb vesszük észre, ha romlásnak indul.
Én például ezen bicikliztem vasárnap Markenbe.

* Bocsánat.
Csengetnek, három kislány áll az ajtóban. Egy tányér van náluk, amit kórusban elharsogott jelszóval felém nyújtanak. A tányéron zilált kinézetű kekszféle, megjelenése alapján ők csinálták. Közé szórva tarka gumicukrok.
Mondom, hogy nem beszélek hollandul, mi a dolgom? Angolra váltanak és a lényegre térnek: ötven cent és kapok egy sütit. (Hetven! - szúrja közbe a hátsó.)
Mire visszajövök a fél euróval, összekészítenek nekem egy katonát: nagyobbacska csokiskeksz-darab, a tetején egy málnaszem-alakú cukor.
Helyesek.
Az itteni alkalom nem világos.
A süti finom.
Mi van Hollandiában július 10-én?
Sok mindenben lehet kényelmesen biciklizni. Számos dologban lehet kényelmetlenül biciklizni. Hollandiában gyakorlatilag mindenben bicikliznek, a sarkantyús csizmától a menyasszonyi ruháig.
A ma látott szerelés még ezekhez képest is vicces volt: fiatal arab annyira konzervatív szerkóban, hogy a helyi mecset imámjának saccoltam. Szűk, egyenes szabású, ám földig érő szürke hálóing, fekete mellényszerű felsőruha, fekete-fehér mintás horgolt fejfedő. A cucc tökéletesen alkalmas méltóságteljes, lassú vonulásra, de csak arra.
Megálláskor a papi boka nem villanhat ki. Szent ember nem eshet pofára.
Ez így együtt nem kis feladat :-)
Tudtam, hogy nem kerülhető el sokáig, hogy biciklire üljek.
Itt nem nagyon vannak sarki kisközértek, csak külön halas, külön pék, külön mittom... Szóval el kellett menni a bevásárlóközpontba, és az tényleg biciklitáv, különösen tíz-húsz kiló cuccal.
Kölcsönkaptam a házigazda biciklijét, ezt itt:
A képen nem látszik, hogy akkora, mint egy szépen fejlett tirannoszaurusz. Ez korban is stimmel, csak kicsit rozsdásabb. A pumpát megtaláltam, az olajozót még nem. A cucc nagyjából két és félszer olyan nehéz, mint az én otthoni biciklim, és akkora körön fordul, mint egy repülőgép-hordozó.
Emellett kontrafékes. A fékezést még csak-csak meg lehet szokni, de mivel a pedál nem tekerhető odébb álló helyzetben, ha függőlegesen vagy hátul hagytad az indulóláb-oldalit, akkor érdekes formagyakorlat következik a lámpánál. Ehhez képzeld hozzá, ahogy melletted-mögötted tizenhuszon másik bringás indul egyszerre, akinek mind sokkal-sokkal nagyobb gyakorlata van ebben.
Hogy mondják hollandul, hogy "Idegen és gyakorlatlan"? -- úgy kiírnám a hátamra.
Ma egy leadott és egy még meg nem kapott munka között álltam, vagyis sem dolgozni nem kellett, sem aggódni az azonnali éhenhalás miatt. Ez egy boldog állapot, úgyhogy el is mentem rögtön csavarogni.
Én most észak-Amszterdamban lakom, amit a nyüzsgő városközponttól víz (azt hiszem, egy természetes, nagyon széles csatorna) választ el. Híd csak sokkal messzebb van; az autóközlekedés a két városfél között egy alagúton zajlik. A tényleges kapcsolatot a kompok jelentik, ezek mozgó hídként funkcionálnak. Öt vonal van és mindegyiken ingyen lehet utazni gyalog, bringával és robogóval.
Délre átérve a központi pályaudvarhoz érkezik az ember, ami majdnem annyira mindennek a közepe, mint a stockholmi volt.
A Centraal Station túloldalán kibukkanva rögtön ott egy újabb csatorna, ahol prédára lesnek a turistahajósok.

Egyenesen tovább haladva a legeslegfőbb főutcára jutsz; ez a bevásárlóutca, a biciklissztráda, a balatoni lángossütő-sor és a múzeumok éjszakája tarka keveréke, időnként egy-egy habzó szájjal üvöltő vallási megszállottal, az obligát japán turistacsoporttal (egyforma nyakban lógó térképekkel) és a tulipános-szélmalmos fapapucsok árait összehasonlítgató amerikai meg magyar turistákkal.

Az utcától balra található a piroslámpás negyed, ami - gyorsan leszögezném az aggódó anyukám kedvéért - így dél tájban kb. annyira a bűn tanyája, mint a szikszói búcsú. Fogd rendesen a táskádat.
Néhány biztos jele annak, hogy a piroslámpás negyedben jársz:
- A sétáló japán párok hölgytagja két kézzel fogja a társát
- A porcelánbolt kirakatában tányér és hamutartó mellett dildó is található
- A biciklisek csöngetnek a bámészkodás közben fogalmatlanul támolygó idegenekre
- A kirakatban nézelődő nagymama flitteres bikinit visel
- A rövidárubolt nevében is benne van a "kannabisz" szó
Vegyes képek a belvárosból, kattints rájuk
![]()
![]()
![]()
És hogy hogy érzem magam? Hát így:
Az utca, ahol lakom, egy gát. Ez nem furcsa, Hollandia ugyanis háromféle területre osztható: gátra, gátak közti területre és vízre. Ezek mindegyikén laknak.
A gyakorlatban a dolog így néz ki (a néni nem rosszallóan bámul, hanem megállt megcsodálni a mályváinkat):

Ezen az utcán autós-, biciklis- és gyalogosforgalom is zajlik. Elvileg lenne járda, de ott leginkább virágok (rengeteg, gyönyörű) és üldögéléshez kitett padok (üres) tartózkodnak, meg persze időnként biciklik. Az amszterdamiak esetében a parkolási képesség evolúciós szelekciós tényező, éhenhalt csontvázak krúzolnak a város körül.
Ez a gát gerince. Kétoldalt pici alapterületű (ám általában háromszintes) házak állnak, mögöttük icipici kertek egy emelettel mélyebben. A kertek végében egy-egy hátsó kapu nyílik egy csak gyalog járható ösvényre, az ösvény túloldalán ugyanez ismétlődik fordítva. A hátsó utak fantasztikus labirintust alkotnak, ahol időnként csatornákon kell átkelni kis fahidakon. Tündéri az egész, továbbá a postások rémálma.
Amit nem értek: hogy csinálják, hogy nincsenek szúnyogok (egyáltalán nincsenek), és nincsenek patkányok sem? Egerek állítólag vannak, de macskák is laknak majd minden házban.
Friss kiegészítés: az utca kamionok közlekedésére is alkalmas, bár ez valószínűleg még a helyiek szemében is bátor dolognak számít. Az ügy a vasút hőskorát idézi: egy piros mackónadrágos személy halad a jármű előtt és behajtogatja az autók tükreit :-)

Aki úgy megy el felderíteni Amszterdam belvárosát, hogy nem ellenőrzi előtte a fényképezőgép akkuját, az megérdemli :-(
Emiatt lemaradtatok a stand-up komédiás zsonglőrről, aki főleg verbálisan volt erős, de úgy nagyon. Viszont akkor már direkt nem mentem nagyon érdekes helyekre, mert csak fájna a szívetek.
Elmesélem viszont a holland fenőtté avatási szertartást, ha már a svéd ballagásról is esett szó:
Az utcánkban két házon is ki van tűzve a nemzeti zászló (errefelé annyira nem népszokás), és lóg a zászlórúdon mellette egy-egy hátizsák. Ez jelzi azt, hogy a ház egyik gyermeke bevégezte az iskoláit. Nem tudom pontosan, hogy mi lehet a dolog eredete.
Az egyik feltételezésem szerint az iskolatáskát tűzik ki (hasonlóan ahhoz, ahogy az általános végén rituálisan elégettük gyűlöletünk tárgyát, az iskolaköpenyt).
Ám a takarékos hollandokat ismerve azon sem csodálkoznék, ha célzás lenne arra, hogy "oké, gyermekem, innentől állj a saját lábadra, lehet csomagolni".
* A vicc, ha valaki nem ismerné:
Piroska az erdőn áthaladva belefut a farkasba, aki kedvesen köszönti:
- Szia, te hülye p***a!
- Szia, farkas, nem vagyok hülye p***a!
- Hová mégy, te hülye p***a?
- Fejezd már be! Egyébként meg a nagymamámhoz.
- És mit viszel neki, te hülye p***a?
- Hát egy kis... Ó, én hülye p***a, nem otthon hagytam a kosárkámat!?!
Egészen odáig használtam a Piroska nevet a feledékeny hülye p***a szinonimájaként (minden magyarázat nélkül), míg egyszer rendszergazda koromban egyszer úgy mentem le az egyik szerkesztőségbe hibát elhárítani, hogy nem volt nálam a szükséges CD. Ezt felismerve egy "Ó, Piroska...!" sóhajtással enhomlokomra csaptam és indultam volna vissza a szobámba, mikor a szomszéd asztaltól felnézett az egyik tördelő és megkérdezte, hogy "nekem szóltál?".
Megérkeztem. Az utca, ahol lakom, még annál is aranyosabb, mint ahogy a StreetView-ban kinézett. Megismerkedtem az őrizetemre bízott macskával, kettőnk közül egyelőre én vagyok a lelkesebb. Itt ülök egy százegynéhány éves ház konyhájában, kaptam egy lavór kávét és a házigazda franciául beszélget magával (szólt, hogy ha koncentrálnia kell, mindig ezt csinálja).
A holland sajtok még mindig piszok finomak, a holland nyelv iránti lelkesedésem azonban jelenleg a csillós egysejtű magasságában szárnyal, ugyanis kiderült, hogy a 284 kiejtésekor a négyest a nyolcas előtt kell kimondani.
A kertet megfékeztem, a bőröndbe nagyjából össze vannak hányva a dolgaim. Holnap még kiszednek belőlem némi kék cérnát (egy logikusan működő világban most reklámot csinálnék a nagyon-nagyon profi dokinak, de a jelenlegiben csak kitolnék vele), rendberakom a lakást és elmegyek az anyukámhoz. Amikor korán repülök, nála szoktam aludni, tőlem ugyanis nem lehet hajnalban kijutni a reptérre. Indulás: holnapután reggel.
Legalább egy svédországi poszttal még tartozom nektek a stockholmi skanzenről és a számikról. Aztán pedig Amszterdam és lakói minden mennyiségben.
Jelenleg az zajlik, hogy az embermagas gazt irtom a kertemben, a kasza szép vízhólyagokat húz a kezemre. (A fűnyíró csak utána jöhet szóba.) De élvezem, mert a kaszálásnak látványos eredménye van, igazi macsó dolog. És közben remekül lehet azon meditálni, miért is kell már megint nekem macsónak lenni.*
Ha ezzel végeztem, akkor ismét repülőre ülök és elutazom Amszterdamba, ott töltöm a júliust. A város legszebb részén, egy park melletti kis utcában vigyázok majd egy pici kertes házra és egy Leo nevű macskára.
Körülbelül mostanra érezhetitek úgy, hogy "könnyű neki, mindenütt vannak ismerősei", de itt most borul a tétel. Leo gazdáját nem ismertem pár héttel ezelőttig, amikor is megpróbálta egy közös ismerősünket felkérni ugyanerre a feladatra, ő pedig megmutatta neki ezt a blogot.
Augusztus legelején hazajövök és akkor egyelőre vége a kalandnak. Hívtak még máshová is, például egy igazán csábító, tengerentúli helyre, de az most kitolás lenne olyan családtagokkal, akiknek szükségük van rám.
* A szuperképességekről és azok személyes élvezeti értékéről már régóta tervezgetek egy posztot; ha egyszer nagyon nekibúsulok, meg is írom :-)
Update később:
Magamba szálltam és ezúton bocsánatot kérek mindazon népes számú barátaimtól, akik egy csomószor segítettek és segíteni is fognak. A sóhajtás a hányatott családi hátterű és emiatt problémás szocializációjú pasikról szólt, akiket sorozatban hajlamos vagyok kifogni. Nyafogás vége.
A bal oldali listából egy időintervallum kiválasztásával megtekintheted az ahhoz tartozó bejegyzéseket.
